Az állattartásnál sokkal összetettebb növénytermesztést nemcsak a természeti környezet (talaj, időjárás, árvizek), hanem a mindenkori gazdasági igények és a falu társadalmának, birtokviszonyainak változásai is erősen befolyásolták.

Gyakran előfordult, hogy a falu határában a magas talajvíz miatt éveken át nem lehetett megművelni egy-egy földterületet. Az ilyen földek sokáig parragon maradtak. A művelhető földeken is elengedhetetlen volt a trágyázás. A trágyadomb, a gané, az istállóhoz közel, a kúttól távol, az udvar védett helyén volt. Az istállótrágyát késő nyáron, ősszel hordták ki a földre, ahol egyenletesen kellett szétteríteni. Ha nem terítették el, szántották be, akkor a föld szélén nagy kupacokba, szarvasokba rakták. A trágyát sekélyen, vagy középmélyen leszántották, majd utána nyomban hengerrel megjáratták. Ha a gazdának nem volt lehetősége föld trágyával való javítására, akkor tarrókaparást csinált. Ilyenkor a magasan meghagyott tarlót szántották be.

A szántáshoz az ekét kocsiderékban, szekérderékban vitte ki a gazda a földre. Használat előtt az ekevasat megélesítették, de az ösztökének is kéznél kellett lenni, hogy az ekére tapadt földet lekotorhassák. Az eke elé az ökröket, a párákat járomba fogták. Ehhez erősítették a tézslát, tézslaláncot, ami az ekét tartotta. Szántáskor gyakran ment a gazdával felesége, nagyobb gyermeke is, hiszen az ökröket vezetni kellett, mert nem mentek egyenesen a berázdában. Ha a gazda csak egy fordulót tudott kerülni, akkor volt meg a kibarázdolás. Az ekével a földön körbejártak, vagyis fordulókat tettek. A szántást többféle módon végezhették. Vagy a tábla közepén kezdték a barázdulást, s innen haladtak kifelé, vagy a szélén kezdték és kifele haladtak. A tábla széli kevésbé jó szántást végdüllőnek hívták. Amikor a szántással végeztek, a végdüllőt keresztbe szántották, „düllőre jutottak”.

A felszántott hantos földbe nem lehet azonnal elvetni a magokat. A területet meg kellett fogasolni. Az elboronálás után hengerrel legurgozták a területet, hogy egyenletes legyen.

Az előkészített földbe csak, tiszta vetőmag kerülhetett. A kiszelelt, átrostált gabonát pácolták is, vagyis kiterítették és gálicos vízzel locsolták. Az egykor általánosan ismert kézi vetésről ma már csak a vetőkötény ismerete árulkodik.
A kikelt vetést tavasszal gyakran megfogasulták, sőt le is gurgózták. Azt tartották, hogy ez jót tesz a vetésnek, gyorsabban nő és erősebben áll a lábán. A tavaszi fagyok ellen füstöléssel védték a még gyenge hajtásokat. Földre szórt száraz trágyát, vagy inkább a csak füstölgő pudvás fát égettek ilyenkor. Ha a vetésben sok volt a gaz, a konkoly, tüske, a gazda egész családjával a földre ment, hogy kihúzkodják azokat.

A szokásos búzaszentelőn kívül, a jó börcsi gazdák szinte minden ünnepnapon kimentek határjárásra. Szemügyre vették a vetést, megbírálták a másik művelését, és következtetni próbáltak a termésre.

A termés betakarítása, az aratás a legnehezebb paraszti munkák egyike. Ilyenkor három-négy óránál nem alhattak többet, hiszen a munkát hajnalban kezdeni kellett. A kaszások mögött az asszonyok, gyerekek segítettek a gyűjtésnél. Szedték a markot, kötözték a kévéket.

A szemnyerés – ma már szinte teljesen ismeretlen – módja volt a nyomtatás. A jól meggyúrt, kemény talajra ágyást terítettek. A kiterített gabonán, az ágyáson ökröket járattak körbe-körbe, két-három óra hosszan tipratták. Ha ez megvolt, akkor lehetett villával forgatni. Három-négy tipratás és forgatás után a szalmát villával leszedték az ágyásról. A megmaradt törekes gabonát szórólapáttal szelelték.

A paraszti háztartás nélkülözhetetlen alapanyaga volt egykor a kender. Tavasszal ültették, augusztusban kellett fölnyűni. A hosszú kenderszálakat zsuppkévébe kötötték, és egy-két napig áztatták. Ezután sajtolóba, vagyis vastag fákkal lesúlyozva vízbe tették két hétre. A sajtolóból kiszedve, kúpokba rakva, két hétig szárították docska alatt. A teljesen kiszáradt kenderszárakat markonként megtörték, tilolták. A megtilolt szálakat gerebennel kifésülték, s „mikor már a szépe is megvolt, három szépszálas csomót összefonnak, s következik a rokkázás. A kész fonalból lepedőt, törölközőt, gatyának való anyagot szövettek. A durvább kócból kötelet fontak, vagy fonattak.